Az elmúlt négy év alatt már igazán megtanulhattam, hogy a modelliparban dolgozni nem mindig egyszerű és fellegekbe emelő dolog, pláne úgy, hogy nem te vagy a modell. Sminkesként megtapasztaltam, hogy attól még, mert imádod a munkádat és az embereket, akikkel körül vagy véve, mindig több hideget kapsz, mint meleget. Pontosnak kell lenned, fel-alá kell rohangálnod, ott túl sok a púder, ott kevés a szájfény, jaj, Na Young, rohanj oda hozzá, mert elkenődött a szemfestéke, mindig ugyanaz a forgatókönyv.
De, ezalatt a négy év alatt arra is sikerült rájönnöm, hogy igazából én mennyire élvezem ezt az egész sürgés-forgást. Sosem voltam az a tipikus otthonülő, magában is ellébecoló lány, akit ha bedugtak egy házba, ami tele volt szórakoztató cuccokkal, tökéletesen el tudott lenni egyedül. Nem, nekem mindig is szükségem volt valami plusz zajra, valami plusz zsongásra, amit egy ilyen munkában tökéletesen meg is kap az ember. Természetesen, vannak napok, amikor inkább Dante poklának kilencedik körére kívánnád elküldeni azt a drága főnököt, aki mindig fennkölten jár körbe, hogy figyelje, minden rendben folyik-e, vagy éppenséggel a kollégádat, aki már megint úgy adta rá a modellre a ruhát, hogy közben elmaszatolta a sminket, de néha maga a modell is tud kellemetlen élményeket okozni a háttérmunkásnak.
Viszont, én úgy gondolom, hogy mindezek az apró kis stresszes dolgok azok, amik kiegészítik az amúgy egy idő után fárasztóvá váló munkát, és izgalmasabbá teszik az egészet.
-
Na Young, ide tudnál fáradni egy percre? – kiabálja a nevemet valaki a hátam mögül, mire én megfordulok, egy szemhéjtussal a kezemben és az illető személy felé indulok.
-
Hagyd egyelőre Song kisasszonyt, megváltozott a sorrend, máshol van rád szükség. – A nő, akit leginkább mindenki a főnök helyettesének hív manapság, fel se néz a papírjából, úgy beszél hozzám, mint egy robot.
-
Még mindig az ő sminkese vagyok. – A hanglejtésem nem udvariatlan vagy szemtelen, csupán tényszerű. –
Elsősorban vele foglalkozok, nem pedig más modellekkel.-
Szerintem meg azt kéne csinálnod, amit én mondok. – Végre felnéz, egy sietős kézmozdulattal félresöpri a szemébe lógó hajtincset, én pedig vállat vonok.
-
Majd ha végeztem vele, akkor megyek. Már csak a végső simítások vannak hátra. – Azzal hátat fordítok a nőnek és visszasietek a legjobb barátnőmhöz, aki mellesleg az egyik legismertebb modell Dél-Koreában, és egyre híresebb itt is. Türelmes arckifejezéssel vár rám, én pedig habozás nélkül folytatom megkezdett munkámat.
-
Azért néha sajnálom ezt a nőt, alig van valaki, aki szót fogad neki. – Amikor látom, hogy szóra nyitja a száját, megrázom a fejem és automatikusan a szájára helyezem a mutatóujjamat egy pillanatra, hogy megakadályozzam a beszédét. –
Ne válaszolj, beszéd közben nem tudlak kirúzsozni. – Mosolygok rá, aztán félrerakom a tust és előkeresem a kedvenc szájfényemet, amit nemcsak én, de ő is nagyon kedvel.
-
Érdekes, hogy már évek óta szinte mindig ezzel a szájfénnyel alapozom meg a szájsminkedet. – Szólalok meg újra és elnevetem magam. –
Én pedig hogy utáltam ezt a márkát régen, csak azért, mert az olcsóbb fajtákból van, és nem az az igazi high-end cucc. Kis zöldfülű kezdőként azt hittem, hogy ami drága, az kétségtelenül jobb is. – Felsóhajtok. –
Mondjuk tény, akkoriban könnyebb volt sminkelnem téged, mert még alig voltak bőrproblémáid, most meg… - Kuncogok, és óvatosan megpaskolom az arcát, nehogy elrontsam a saját munkám. –
Még jó, hogy valójában nem így van, vagy nagyon sok fejfájást okoznál nekem. Előveszem a sötétvörös rúzst. –
Gondolkodtál már azon, vajon ki lenne most a sminkesed, ha nem én lettem volna a szomszédod? – Oldalra billentem a fejem. –
Valószínűleg akkor senki nem lett volna, aki egy kis intelligenciára nevelt volna. – Amikor látom, hogy visszatartja a mosolyát, nevetnem kell. Annyira aranyos, hogy próbálja visszafogni magát és nem visszaszólni nekem, de nehezére esik. Én pedig élvezem, hogy anélkül ugrathatom, hogy tudna válaszolni.
-
Ah, bár ne franciát beszélnének a franciák. – Felemelkedem, és visszateszem a helyére a rúzst. –
Utálom ezt a nyelvet, és bár sokkal jobban érzem magam itt, mint Koreában, borzalmas állandóan ezt a rondaságot hallani körülöttem. Tudom, tudom, velem van a baj, mert mindenki szép nyelvnek tartja, de – vállat vonok –
én, ha egy kaktusszal kergetnének se tudnám megszokni. Ha anyám nem erőltette volna, és ha a franciák ragaszkodnának ennyire a saját nyelvükhöz, valószínűleg még most sem tudnám beszélni a nyelvet. – Csücsörítek, miközben szemügyre veszem a kész „munkámat”. Mint mindig, most is megdicsérem magamat mentálisan a csodálatos elvégzett feladatért, ami igazából félig az én érdemem csak, mert Min Hee tipikusan az a lány, aki smink nélkül is gyönyörű, és nincs szüksége arra, hogy valaki kézbe vegye. Ehhez jön még az, hogy szinte a legtöbb szín jól áll neki, amit még akkor kitapasztaltam, amikor még csak egy névtelen, amatőr sminkes voltam Dél-Korea egyik kisebb városában és az a szerencse ért, hogy mellette lakhattam. Azt mondjuk nem tudom, hogy ő is ugyanennyire örült-e ennek, mint én.
-
Készen vagy drága – vigyorgok rá, mint a vadalma, és hátrébb lépek, hogy amerikai plánban is szemügyre vehessem. A véleményem ezután sem változik, Min Hee gyönyörűen fest, a sminkje csodálatosra sikerült, én pedig örülhetek magamnak. Ha apa még mindig élne, most biztosan büszke lenne rám.
TEMPLATE BY BEE at CAUTION 2.0
Kezdőlap 
