Sokszor... Elég sokszor azt sem tudom ki is vagyok valójában. Mióta csak az eszem tudom, a nap minden pillanatában mosolyogtam és kedves voltam mindenkihez, és ez alatt tényleg mindenkit értek. Akár mi is történt velem, szinte pillanatok alatt lepergett rólam, de akkor nap valami összetört bennem. A lelkem vagy a szívem, nem tudnám megfogalmazni melyik is pontosan, de az biztos, hogy pokolian fáj.
Az egész a tizennyolcadik születésnapomon kezdődött. Minden tökéletesen indult. Pontosan úgy ahogy azt elterveztem. Reggeli a családdal, köszöntések vidám fogadása, és a nap fénypontja képen találkozó Adam Carltonnal, a legjobb barátommal, akibe halálosan szerelmes voltam.
Mire Adam értem jött, hogy együtt elmenjünk szórakozni, már mindennel tökéletesen elkészültem. Haj? Pipa. Smink? Pipa. Csini ruci? Pipa. Önbizalom és bátorság? Majdnem teljes.
Elhatároztam, hogy ma felfedem a titkomat előtte és nem hazudok tovább senkinek, arról mit is érzek iránta. Erre a legalkalmasabb időpontnak pedig a mozizás utáni vacsora bizonyult. Tehát vettem egy nagy levegőt és belekezdtem.
- Tudod Adam, van valami, amit már nagyon régóta szeretnék neked elmondani. Csak nem tudom, hogyan is kezdjek bele. - vágtam bele kicsit bizonytalanul.
- Talán az lenne a legegyszerűbb, ha a legelején kezdenéd Kat. Nem gondold? - nézett rám azzal a csibészes csillogással a szemében.
- Ezzel nem könnyítetted meg a dolgom, ugye tudod? - vágtam vissza mosolyogva, mire mind a ketten nevetésben törtünk ki.
Ezt imádom.... vagyis imádtam benne, minden pillanatban fel tudta dobni a hangulatomat, és talán miatta is peregtek le a dolgok rólam olyan hamar. Ő volt az én védőpajzsom, aki mindentől és mindenkitől megvédett, amióta csak ismerjük egymást.
- Tudom, tudom. Folytasd csak. Nem fogok többet beleszólni ígérem. - fogadta meg, miközben fülig érő mosoly terült szét az arcán.
- Ajánlom is. - kuncogtam vidáman. - Szóval ott tartottam, hogy szeretnék neked elmondani valamit. Egy nagyon fontos dolgot, ami sorsfordító lehet. - Próbáltam még egy kicsit húzni az időt, már csak azért is, hogy annyival is több időm legyen összekaparni az önbizalmam maradékait, amit addig a pillanatig nem sikerült. Végül ismét vettem egy nagy levegőt és miután szép lassan kifújtam és a kíváncsi tekintetét összekulcsoltam az enyémmel, elkezdtem.
- Már az idejét sem tudnám megmondani, mikor találkoztunk és lettünk ennyire jóban, de azt tudom, hogy érted mindenre képes lennék. Éppen ezért is olyan fura amit most mondani szeretnék neked. Te vagy a legjobb barátom, amiért nagyon szeretlek, de azt hiszem... vagyis nem csak hiszem, hanem tudom. Én többet érzek irántad mint, egy jó barát iránt. Szeretlek! Teljes szívemből és lelkemből. - vallottam színt végre.
Hogy ez után mi történt? Semmi, legalább is pár percig. Egész idő alatt egymást néztük, de egyikőnk sem szólalt meg. Most már csak az volt a kérdés, hogy ő miért nem mond semmit, mert azt tudtam, hogy én azért nem mondok semmit, mert éppen attól félek, hogy most követtem el életem egyik legnagyobb hibáját.
~ Lehet, hogy mégsem kellett volna színt vallanom? Lehet, hogy most elveszítem örökre? ~ morfondíroztam magamban, éppen ezért is nem vettem először észre, hogy az asztal tetején pihenő ujjaim éppen összefonódnak Adam ujjaival, akinek ekkorra már egy huncut és eszméletlenül szexi mosoly ült ki az arcára.
- Tudod Katniss, nem hittem volna, hogy egyszer végül ez meg fog történni. Te vagy az egyik legkülönlegesebb ember, akivel valaha is találkoztam. Éppen ezért nem is értem, miért vártam meg ameddig te összeszeded a bátorságodat és ezt elmondod. Talán azért mert gyáva voltam? Lehet. Nem tudom, de ez a lényegen nem is változtat. Mivel én is ugyan azt érzem irántad, amit te énirántam. - mondta mosolyogva, mialatt felálltunk kézen fogva az asztaltól és magához húzott.
A szívem olyan eszeveszett tempót diktált, amitől azt hittem kiszakad a bordáim közül. Most végre minden érzésem utat törhetett magának. A megannyi pillangó, ami addig csak lassú repkedéssel ficánkolt a gyomromban, ha a közelemben volt, most turbó sebességre kapcsolt. De mind ezt már csak egy dolog fokozhatta. Egy csók. Egy szerelemtől izzó mindent elsöprő csók. Ami a következő pillanatban be is következett.
Lassan közelebb hajoltunk egymáshoz, mialatt elvesztünk a másik tekintetének szépségében, mígnem elcsattant az első csókunk, amire már olyan régóta vágyakoztam. Amikor az ajkaink összeértek, az mélyebb és lassabb volt, mint a préritűz, olyan, mint az olvadt magma vándorlása a Föld mélyében. Túl mélyen ahhoz, hogy érezni lehessen a hőjét, de könyörtelenül árad, és mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Innentől nem is volt kérdés, hogy ami akkor és ott elhangzott az igaz.
Addig a pillanatig minden a lehető legjobban alakult. Hazafelé az autóban is végig fogtuk egymás kezét és együtt énekeltük a kedvenc dalunkat, a The Calling - Wherever You Will Go-t. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy nem voltunk elég figyelmesek és nem vettük észre, hogy az egyik közlekedési lámpa nem ég. Aminek következtében oldalról belénk jött egy teherautó. Ami ez után történt arra már nem emlékszem. Csak arra a pillanatra, amikor három nappal a balesetünk után magamhoz tértem és közölték, hogy a legjobb barátom, aki egyben a szerelmem is volt, meghalt a balesetben és soha többé nem láthatom.
Akkor és ott, mindent elvesztettem. Egy rövid mindent felemésztő pillanat alatt az egész életem darabokra hullott és semmim sem maradt, amiért érdemes lett volna tovább élnem. De nagyon jól tudtam, hogy ha Adam most itt lenne, akkor azt mondaná, hogy nem hagyhatom itt a világot. Az életem. És a sorsomat. Azt a sorsot, amit ő és én közösen megálmodtunk, amire felesküdtünk, hogy minden erőnkkel kapaszkodni fogunk bele és bármi történjen is meg kell valósítanunk. Mégpedig azt, hogy világhíres modell és színész lesz belőlünk.
De hogyan tehetném meg? Miként teljesíthetném a közös álmunkat? Azt a célt, amit együtt el szerettünk volna érni? Hiszen ő már nincs velem, így ez lehetetlen! Még akkor is, ha szüleim mindenben segítenek és támogatnak. Adam akkor sincs mellettem és ez a legborzasztóbb dolog, ami történhetett az életemben.
Talán éppen ezért is döntöttek anyáék úgy, hogy el kell költöznöm egy időre a szülővárosomból, egészen a divat fővárosáig, a nagynénémhez. Annak érdekében, hogy kiszakadjak az örökös önmarcangolásból és a magányból. Hogy minél több új embert megismerhessek és, hogy azt csinálhassam, amit szeretek. Ösztönözni próbáltak arra, hogy így is váltsam valóra az álmaimat, az álmainkat. És ki tudja, talán még egyszer nekem is sikerülhet, egy sebzett szívű lány majdnem teljes életét élnem. De addig is mindenkinél sokkal szorgosabban és nagyobb erőbedobással kell dolgoznom azon, hogy észrevegyék a tehetségemet.
TEMPLATE BY BEE at CAUTION 2.0
Kezdőlap 
