† kerosene s. delacroix

A vécékagyló fölött térdeltem, próbálva valamennyi oxigént juttatva a tüdőmbe, de a testem ellenkezett, az izmaim minduntalan ellentmondtak az akaratomnak. Ujjaim görcsösen szorították az egykor fehér, most éppen piszkos porcelánt, de így is minduntalan lecsúsztak a pereméről, vörös nyomokat hagyva maguk után. Vér, könnyek és rettegés valamitől, amit nem is ismerek. Talán ez volt az, ami a legjobban jellemezhetné a mostani helyzetemet. A hajam kócos csomókban lógott a szemembe, de nem bírtam elsimítani azt az arcomból. Újra a vécé fölé hajoltam, majd megszabadítottam a testem az utolsó energiaforrásától is, magyarul a reggelim maradványaitól. Hogy őszinte legyek, abban a pillanatban irtóztam önmagamtól, mindattól, amit tettem a testemmel és a lelkemmel... De nem tehetek róla, hogy ennyire labilis az idegrendszerem mindazok után, ami történt.
Valaki dörömbölt az ajtón, így kényszerítve voltam arra, hogy felidézzem magamban, hol is vagyok és mit csinálok ott. Igazából a fürdőszobán kívül nem sok minden rémlett... Azt se tudtam, hogy kerültem ide, ebbe a helyiségbe, ebbe a házba. Egyáltalán kinek a háza volt ez? Vagy a lakása?
Valahol az agyonhajszolt agyam mélyén megjelent egy olyan gondolat, hogy nekem valahol a nagyvilágban van egy testvérem, történetesen Ripper, aki elvileg most életképes állapotban van és ha szépen megkérem, összeszed ebből a fogalmam sincs miből, amiben most vagyok. Vajon hogy reagálna, ha meglátna? Nem egyszer voltam már szétcsúszva a közelében, de sosem ennyire. Hiszen elég volt csak végignézni rajtam: a bőröm sápadt volt és sötét meggyszínű hegek borították, amelyek közül egyik-másik még vérzett is. Valahol a földön még néhány penge is volt, egy-egy kisebb vértócsa közepén, amik épp csak elkezdtek rászáradni a fürdőszoba fagyos, hófehér csempéjére. Ködös tekintetem próbált értelmes mintákat találni a vágások kusza rengetegében, de elég gyorsan feladtam a próbálkozást. Ehelyett a szemben lévő falat díszítő, a földtől egészen a plafonig érő tükröt figyeltem, pontosabban az abban díszelgő tükörképem... És hogy őszinte legyek, megijedtem magamtól.
A hajam kócos, vértől csatakos csomókban hullott az arcomba, a szemeim, amik jobb napjaikon aranyszínűek és csillognak, most mattok voltak és élettelenek, mint a holtaknál. A testemen inkább nem is mertem végignézni... Úgyis csak hegek sokaságát látnám, a neoncső jeges fényében csillogó vércseppeket, a lassan megnyúló árnyakat, amik felém nyújtják a karmos mancsaikat...
Remegő ujjaim lefejtettem a vécékagyló pereméről és szinte mechanikus mozdulatokkal nyúltam a hozzám legközelebb heverő penge felé. Csak egy vágás, egyetlen egy... És ez lesz a számomra a megváltás, a megkönnyebbülés, a halál angyalának lágy érintése... A csuklóm vékony, sebekkel borított bőréhez szorítottam a hideg fémet és ejtettem rajta egy utolsó vágást... Aztán elnyelt a Sötétség... Eljött számomra a megváltás.

TEMPLATE BY BEE at CAUTION 2.0